Nem szeretek egy városba visszajárni, annak ellenére van néhány, ahová szívesen teszem. Van néhány, ami kötelezően útba ejtős. Ilyen Rozsnyó, ami a Felvidék felé mindig egy kis sétás pihenőmegálló.
Ez a Sajó melletti városka bányakincsekben, vas, réz, sokáig kimeríthetetlen volt. Az ércek kitermeléséhez kapcsolódó iparágak sora jött létre ezen a vidéken. A 19. századi romantikus írók legenda ízű állításait a gömöri őskori bányászatról a régészeti kutatások leletei is igazolják. Már a honfoglalás előtt is folytak kezdetleges fémkitermelési munkálatok, de a tatárjárás után indult be a magas szintű bányászat. Neve vadrózsával benőtt területet jelent. Érdekes Rozsnyó címere, a városháza homlokzatát is díszíti. Három rózsa és egy kalapács keresztezi egymást. A terület központjává vált, és a 15. században a hét leggazdagabb felső-magyarországi város egyike lesz. A város főtere, kellemes látvány. Négyszögletű, emelkedő, a piros tetők mögött sötétzöld hegyek magasodnak. A tér közepén a tűztorony tekintetet érdemel. Nyitott reneszánsz árkádos tornáca a torony felső részén egyedi. Ezen túl már keserű a hangulat, ami az egész felvidéki bejárásra sem indokolatlan. Néha megérint egy kis nosztalgikusérzés, de a téren túl nem költői látomások várnak ránk. A környék lerobbant üzemeinek bűze, pora, romjai. A modern épületek ide-oda ledobálva, szinte megközelíthetetlenül, egymástól függetlenül, városképileg megmagyarázhatatlanul. A Rozsnyó fölött még tiszta vizű Sajó magyar területre már dögletes ipari szennyvízként érkezik. Negyedórás város.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.