Krakkó főtere zsúfolásig tele van helybeliekkel, és bábeli hangzavarból ítélve idegenekkel. Akkor, amikor ott jártunk, a szokásosnál nagyobb volt a városban a zsúfoltság. Egy nagyon fontos személy követett minket éveken keresztül. Szerinte a rá bízott keresztlevelemet akarta ideadni.:D A város kordonnal körbezárva, többszöri körbedumbózással találtunk a periférián parkolót, ahonnan csak tömegközlekedve jutottunk a belvárosba. Ez olyan túránk volt, hogy a szállást nem szerveztem le előre. Már az indulási időpont sem volt fix, a kassai programtól függött, mikor indulunk onnan tovább észak felé. A tervezett programok időtartamát sem tudtam kiszámítani, ahol ért az este, ott kerestünk szállodát. Krakkóban ezt reménytelenül tettük. Nem figyeltem, elkerülte figyelmemet a pápa látogatása, így a városra a megtelt táblát lehetett kirakni. Mivel nem talált meg minket, egy következő évben Kninben követett, keresett a szakadár szerbek között a keresztlevelemet lobogtatva….:DD Boldogok, kik engem követnek a világban...
Európa második legnagyobb terén (a Velencei Szent Márk tér után) így is alig fért el annyi ember. Ez a nyüzsgés már nekem is sok volt. A hangulata viszont feledhetetlen. A sok-sok virágárus, utcazenész, élő szobor, festő leírhatatlan élményt nyújtott. Egy kicsit Velence egy kicsit Barcelona egy kicsit Bécs.
A tér közepén áll a Sukiennice, a vásárcsarnok. Ez a gyönyörű reneszánsz épület a 16. század közepéből származik. A díszítő kőszobroknak Krakkó legmegbecsültebb polgárai ültek modellt. A földszinten még ma is nyüzsgő kereskedelem folyik modern formában.
A téren egy nagyon szép Mária templom áll. Érdekessége, hogy a két tornya különböző magasságú. Gótikus oltárát hársfából faragták, a 2000 alak a korabeli lakosokat ábrázolja. Egy egész korabeli városlakó kolónia megmaradt az örökkévalóságnak, a halhatatlanságnak. A magasabbik toronyból minden órában kürtszó harsan. A Hajnal eredetileg a tatárok támadására figyelmeztetett. A 12. században egy őr belefújt a kürtjébe, majd holtan esett össze egy tatár nyilától, ami szíven találta. Néhány pillanat múlva társa a helyére állt. Ennek az eseménynek emlékére, amikor felharsannak a hajnal dallamai, az első akkordok után rövid szünetet tartanak, az áldozatot hozó őr emlékére.
Falkos lovag volt a vár ura, ki a várat saját nevéről nevezte el, arra utalva, hogy a fülei mindig meghallják, ha valahol mulatozásra, vadászatra nyílik alkalom. Egy vadászaton sikerült becserkésznie egy pompás szarvasbikát, íjával azonban csak megsebesítenie sikerült. A bika rárontott, és rúgta, döfte. A lovag védekezvén kését a vad szívébe szúrta. A szolgák egymás mellett találták a lovag és a szarvas vérben ázó testét. A súlyos sebesültet egy közeli kunyhóba vitték, ahol az öreg Sámson gazda szépséges leánya, Erzsébet vette ápolásba. Két hét múlva felépült Falkos, akinek megtetszett a lány, és Erzsébetnek sem volt közömbös a vitéz. Falkos a várába akarta vitetni a lányt, Erzsébet azonban húzódzkodott, s csak a parancsnak engedett. Tudta, hogy nem lehet egy ilyen nagyúr hites párja, Falkos nem volt hajlandó feleségül venni. A lány apja, ezért bánatában és szégyenében levetette magát egy szikláról, és szörnyethalt. Erzsébet elől eltitkolták apja halálát. A lány drágaköveket, ékszereket követelt fizetségül. Falkos annyira belehabarodott, hogy rabolt, fosztogatott, hamis pénzt veretett, hogy csillapíthatatlan vágyait kielégítse. Amikor rablásai kiderültek, Béla király magához hívatta, és megvallotta bűneit. Arra ítélték, hogy ruha nélkül vívjon meg egy páncélos lovaggal. Ha győz kegyelmet kap, ha meghal, azzal bűnhődik. Falkos nem jelent meg a párbajon, s mikor a nádor emberei Füleken kereste, csak Erzsébetet találta a várban. Neki azt hazudta, hogy felmentették a küzdelem alól. Hiába próbálták, nem tudták elfogni, csak Erzsébetet vihették a király elé, aki kolostorban való vezeklésre ítélte. Látszólag elfogadta az ítéletet, azonban hirtelen kidobta a drágaköveket az ablakon, majd ő is utána vetette magát. Harminc évvel később egy közeli kolostor mellett egy remete kihűlt testére bukkantak a pásztorok, kezében egy ezüstláncon függő érmét szorongatott. Ezek voltak rávésve: Erzsébet, a halálomig tiéd vagyok.
Az azáleás-völgyön át közelítettük meg. Az egykori akácost kísérleti jelleggel telepítették be arborétum szerűvé a mikroklímája miatt. Különleges hegyvidéki hangulatot áraszt a fenyők sokféleségével. Megtalálható itt a kedvencem, a duglász, azonkívül a jegenye, mamut, szerbluc, szitka, vörös és jegenyefenyők. És a rokonok, a tuják. Erdőben, arborétumban mindig szakszerű kiképzést kaptunk. Tavasszal virágba borul az egész völgy az azáleától (rododendron-havas szépétől). A völgyet egy forrás teszi még hangulatosabbá. Ennek a forrásnak már a 14. században jelentős, határt megjelölő, mondhatjuk ingatlanregiszteri nyilvántartási szerepe volt. Aranyoskút néven szerepelt a Zalavári Konvent által kiadott oklevélben. A völgy a bazitai TV- toronyhoz vezeti utunkat, a 100/73 méter magas kilátóként is működő toronyhoz. Szép május elsejei idő lévén tekintetünk a Balatonig, az Alpokig is elmerenghetett. Alattunk a város, és a göcsörtös dimbes-dombos Göcsej. A várostól északra a következő cél, a gébárti tó csillogott.
Prága egyik jelképévé vált a Károly-híd, amit Európa egyik legszebb hídjának is neveznek. A helyén már a 10. században is állt egy fahíd, majd a 12. században egy kőhíd, amit a jeges áradat sodort magával. Ezt a hidat II. Ulászló feleségéről Judit hídnak nevezték még akkor. 
A Hradcany egyik legfőbb látnivalója mindenképpen a középkori királyi vár. A román kezdeti stílusokat magán hordó palota már a 12. századtól a királyaik lakhelye volt. Amit most láthatunk, nagyrészt a 15.-16. században épült. Magával ragad látványossága, az ólomüveg ablakon át beszűrődő félhomályban hihetetlen fényjátékban úszó gótikus Ulászló-terem. Már a méretei is magával ragadóak. 62*16*13 méteres légtér. A tömeg ellenére halljuk a cipőm kisérteties koppanását a padlón. A tömeg ellenére emberi szisszenést sem hallani, mindenkit az ámulat csendjére kényszerít a látvány. Mintha a középkorba zuhantunk volna vissza. 
Mintha éppen most jelentenék be a király érkezését a lovagi tornára. A sejtelmes fénycsíkokban elképzeljük, milyen volt itt egy lovagi torna. Elképzeljük, és Péter, az itt tanuló diák segít ebben. Nagyon jól jön a segítsége, mert minden tájékoztató csak az ékes cseh nyelven olvasható. Elképzeljük, ahogy a lovastul ide csörtető lovagokat fogadja a király. A nagyteremből egy kisebbe, a kincstárba érünk. Ennek fura története, hogy 1618-ban innen defenesztrálták a Habsburg párti tanácsnokokat. Szerencséjükre a szemétdombra estek, így nyakuk nem tört. Lehet, hogy oda valók is voltak. A vár alatti kertben látható is emlékoszlopuk, ahová az urak estek. Ezeknek a cseheknek mániájuk az ablakon kidobni a nem tetsző egyéneket! Lájkolom. 
A Vencel tér nagy várakozással töltött el. Közös a viharos nyarunk. A nagy várakozást még nagyobb csalódás követte. Nem egy megszokott felvidéki tér volt. Kiszélesedett több sávos forgalmas sugárút. A tér összhangja sem nyerte el a tetszésemet, nem volt egységes hangulata, inkább több csúnya szocreál épület rondítja, mint értékes múltbéli remek. A tér mindenképpen a város központja, sok helybéli itt korzózik, de hol van a korzózás feelingje ekkora közúti forgalomban? A tér a 15. 
században alakult ki, eredetileg külvárosi lópiac volt. A 19. században fejlesztették nagy ütemben, akkor épültek a szép szecessziós, és kevésbé szép kubista épületek. A 20. században a történelem itt érintette leginkább Prágát. 1918-ban itt kiáltották ki a Csehszlovák Köztársaságot, 1968 viharában szocialista tankjaink dübörögtek rajta, 1969-ben itt gyújtotta fel magát Jan Palach, tiltakozásul a szovjet megszállás ellen. 1989-ben a rendszerellenes tüntetések színhelye, itt zárta le Dubcek Vaclav Havel egypártrendszerű diktatúráját. A tér magasabban fekvő felső végében áll a csehek védőszentjének, Szent Vencelnek a szobra a Nemzeti Múzeum előtt. A szobor környéke a találkozóhelye a helyi fiatalságnak, és színhelye a politikai tüntetéseknek.
"...Augusztus hónap utolsó csütörtökjén (ez volt a sors szabta nap) a Hamzicok lovakon megérkeztek a lányért. Új, nehéz feredzséjében, mint valami páncélban Fatát lóra ültették, s levitték a városba. Ugyanakkor az udvaron fölrakták a lovakra a ládákba csomagolt kelengyéjét. A kádi előtt aztán megtörtént az esküvő. Így Avdaga beváltotta a szavát, hogy lányát Musztaj bég fiához adja. Aztán a kicsiny nászmenet elindult Nezuke felé, ahol már minden előkészületet megtettek a pompás lagzira. Áthaladtak a carsiján és a piacon, az útnak azon a részén, amelyet Fata már gondolatban annyiszor végigjárt, de megoldást nem talált. Kemény, valóságos, és mindennapi volt ez az út, szinte sokkal könnyebb, mint az, amit gondolatban megtett. Most nem voltak sem csillagok, sem végtelenség, sem édesapja tompa köhögése, sem vágyak, hogy az idő lassabban vagy gyorsabban haladjon. Mikor a hídra léptek, a lány még egyszer, mint azon a nyári éjszakákon az ablak mellett, testének minden tagját erősnek és különállónak érezte, s főleg keblét, könnyű görcsben, mintha páncél alatt volna. A kapuhoz értek. Mint az elmúlt éjszakákon gondolatban sokszor megtette, a lány áthajolt, s legfiatalabb bátyját, aki mellette lovagolt, suttogva megkérte, húzza rövidebbre a kengyelt, mert most következik a meredek lejtő, amely a hídról a nezukei ösvényre vezet.
"… a levegő tele volt az érett dinnye, és pörkölt kávé illatával. A napveréstől még meleg, vízzel megöntözött és jól fölsöpört nagy kőkockákról puhán és illatosan áradt a kapu különös lehelete, gondtalanságba, tétlen ábrándozásba ragadta az embereket. A nappal és az éjszaka közötti pillanatok. A nap már lenyugodott, de odafönn a Moljevnik fölött még nem jelentkezett ama fénylő nagy csillag. Ezekben a pillanatokban, amikor a legközönségesebb dolgok is látomásszerűek, teli nagysággal, félelemmel és különös jelentéssel…"