"...Augusztus hónap utolsó csütörtökjén (ez volt a sors szabta nap) a Hamzicok lovakon megérkeztek a lányért. Új, nehéz feredzséjében, mint valami páncélban Fatát lóra ültették, s levitték a városba. Ugyanakkor az udvaron fölrakták a lovakra a ládákba csomagolt kelengyéjét. A kádi előtt aztán megtörtént az esküvő. Így Avdaga beváltotta a szavát, hogy lányát Musztaj bég fiához adja. Aztán a kicsiny nászmenet elindult Nezuke felé, ahol már minden előkészületet megtettek a pompás lagzira. Áthaladtak a carsiján és a piacon, az útnak azon a részén, amelyet Fata már gondolatban annyiszor végigjárt, de megoldást nem talált. Kemény, valóságos, és mindennapi volt ez az út, szinte sokkal könnyebb, mint az, amit gondolatban megtett. Most nem voltak sem csillagok, sem végtelenség, sem édesapja tompa köhögése, sem vágyak, hogy az idő lassabban vagy gyorsabban haladjon. Mikor a hídra léptek, a lány még egyszer, mint azon a nyári éjszakákon az ablak mellett, testének minden tagját erősnek és különállónak érezte, s főleg keblét, könnyű görcsben, mintha páncél alatt volna. A kapuhoz értek. Mint az elmúlt éjszakákon gondolatban sokszor megtette, a lány áthajolt, s legfiatalabb bátyját, aki mellette lovagolt, suttogva megkérte, húzza rövidebbre a kengyelt, mert most következik a meredek lejtő, amely a hídról a nezukei ösvényre vezet.

Megálltak, előbb ők ketten, ott elől, aztán mögöttük a násznép. Semmi különös nem volt ebben. Nem először, nem is utoljára történt, hogy a násznép megáll a híd kapujában. Míg bátyja leszállt, körüljárta a lovat, s a zabolát átvetette a kezén, s a lány a maga lovát hirtelen a híd korlátjához terelte, jobb lábával a párkányra lépett, mintha szárnya nőtt volna, fölröppent a nyeregből, át a korláton, s a magasból lezuhant a zúgó folyóba. Bátyja utánakapott, egész testével nekidőlt a korlátnak, de már csak a lebegő feredzséjének szélét tudta megérinteni, a lányt nem tudta elkapni. A násznép többi tagja kétségbeesetten kiáltozva leugrott a lóról, a korláthoz rohant, s szinte kővé meredve bámult a menyasszony után a folyóba.

Még aznap alkonyatkor megeredt az eső, bőséges, és ebben az évszakban szokatlanul hideg eső. A Drina megáradt és zavarossá vált. Másnap a zöld víz  egy sekélyebb helyen kivetette Fata holttestét, amely ott feküdt a nedves, puha homokon. A folyó hullámai csapkodtak rajta, s a zavaros víz időnként teljesen elborította. A fekete posztóból készült új feredzse, amelyet a víz nem tudott lehúzni róla, egészen feltűrődött, s átvetődött a fején, úgyhogy a hosszú, sűrű hajjal összevegyülve külön sötét tömeggé változott a fehér, viruló leánytest mellett, amelyről a rohanó áradat letépte a könnyű mennyegzői ruhát…"