Fogom én még a Nefelejcs utca flaszterjét koptatni!
Ezt a mondatot nem is gondoltam még akkor, hogy nekem üzente Nobel díjat érdemlően az író. Nem gondoltam, hogy fogom párszor koptatni, és jelentősebb koptatás lesz, mint más feledésbe merülő utcaflaszterkoptatások.
Egy időben szinte minden magára valamit adó filmrendező megrendezte a zsidó holocaust filmjét. Kíváncsi is voltam rájuk, érdekelt is a téma, a történelem, a színészek, rendezők nevei is vonzottak. A legemlékezetesebbek talán a
Sofie választása (Meryl Streep-Kevin Kleine-Pakula)
A zongorista (Polanski)
Schindler listája (Spielberg)
A felolvasó (Kate Winslet-Ralph Finnes-Pollack, mint producer)
Anna Frank naplója (Sagal),
amik csak így hirtelen eszembe jutottak.
Természetesen sok ezek közül, meg persze mellette könyv élmény alapján is, látni kell.
A pápa miatt továbbra is nehézségbe ütközött szabad szállodai szoba találása, így mentünk nyugat felé, és reménykedtünk. Csak Oswiecimben találtunk szállodát, közel a szögesdróthoz. Történelmi kalandéjszaka. Németül próbáltunk a recepción intézkedni, a véres rongyra nézés legnagyobb előadásában volt részünk. Nagyon félelmetes érzés volt az az éjszaka, a halál szaga még tudat alatt is egész éjjel az orrunkat facsarta. Csak másnap éreztük meg még töményebben ezt a szagot, amit ezen kívül csak a Terror Házában éreztem.
A másnap reggelt a városka főterén egy kávé mellett kezdtük. Az itt élő múlt kitörölhetetlensége miatt a legfélelmetesebb, szívet kalimpáltató kávézásunk volt. A legfeketébb, legkeserűbb. Itt, ezen a helyen nem lehet megédesíteni. Mintha bármikor feltűnhetne a múlt, a félelem a rémségektől, a halál.
Pedig a városka kellemes is lehetne. De sose lesz. Ott, ahol a Sola folyó a Visztulába ömlik, a 12. században épült vár helyén. Úgy éreztem, maga a városka talán rajtunk kívül senkit nem érdekelt, csak a 40 km2-területen elhelyezkedő koncentrációs tábor helyén működő emlékpark.
A város mellett két tábor működött. Az egyik, az Auschwitzként közismert munkatábor, ahol a politikai foglyokat és ellenállókat őrizték. A kapun a közismert félköríves felirat. Arbeit macht frei! A munka szabaddá tesz! Félelmet keltőek a vörös tégla barakkok, ahol tematikusan nemzetenként mutatják be a halálutat. Az egyikben Anna képe, mosolya, huncut szeme néz ránk. A szögesdrótos kerítés mellett végig az őrtornyok. Talán most is figyelnek?
Hogy is fogalmazzam? Meglepődtem, amikor tízévesünk olvasás élménye alapján Anna emlékeiből idézve tudatában volt az itt történteknek. A barakkok múzeumaiban a foglyok mindennapos harcát és szenvedését tapasztalhattuk a túlélésért. Szívbe markoló látvány volt az áldozatok hajának hatalmas kupaca, cipőik, fésűik, szemüvegeik halma. Látogatható a gázkamra is. Lábremegve jártuk végig, a halottak kísértettek utunkon. A Mengele falon talán még vért is látni véltünk. Vagy már csak a múlt hallucinációja ragadott magával.
A másik tábor, Birkenau, a haláltábor. Másfélmillió ember halt meg itt. Őket vonatok szállították kivégzésük színhelyére Európa minden pontjáról. A mindenki számára ismerős fogadó állomás épületete az összefutó sínpárokkal ott állt előttünk. A foglyokat közvetlenül a leszállás után kettéosztották, a munkaképesek átmenetileg megmenekültek. A munkaképtelenek sorsa a gázkamra volt. Ezen kívül sokan a munkába, éhezésbe, kínzásba haltak bele. Az öldöklés 1942-ben érte el csúcspontját, amikor naponta 24 ezren lelték halálukat a gázkamrákban, és lettek sorstalanságuk martalékai a krematóriumokban, ami félelmet keltő látvány volt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.