Berlinben nem szabad kihagyni egy melankólikus sétát az Unter den Lindenen. Hársfa ágak csendes árnyán. Vogelweide biztos nem ezekre a fákra gondolt, de azóta is kedvencem a hárs illata. Nincs annál mámorosabb illat számomra. Régen ez az út vezetett a királyi vadászterületekig. Az 1600-as években négy sor hársfával szegélyezték, innen ered a neve.
A séta közben kitérőt tettünk a keleti Parlament felé, ahol éppen az aktuális olasz miniszterelnököt, Bettino Craxit fogadták. Az olaszok akkoriban egy kicsit kilengve balra hajoltak. Fura volt Berlinben pont egy olasz miniszterelnök fogadását látni. Kísérteties.
A Parlament épülete egyébként nyomott nem hagyott bennem, jellegtelen szocreál építmény. A széles út a Brandenburgi kapuhoz vezet. Szégyenszemre ott a fal, szögesdrót körülötte. A fegyveres őrök védik a város keleti részét, nehogy a szabadság szelleme átjusson a falakon. Legszivesebben fricskát mutattunk volna nekik, de csak reméltük, kényszerből, és nem meggyőződésből strichelnek ott. Bár ki tudja, mennyire dolgozták át gondolkozásukat. A kapu is az egyik jelképe a városnak. Ott, a lábánál csak álmodtunk, hogy egyszer a földdel lesz egyenlő a fal, újra egy város. Legmerészebb álmunk, már kimondtuk is, az Európai Egyesült Államok. Látomásunk volt az akkor? A velünk lévő görög istenre emlékeztető töri tanárunk velünk tartott víziónkban. A kaput az Akropolisz bejáratának mintájára építették. Az őrök és vámtisztek által használt pavilon keretezi a hatalmas ötnyílású kaput. Az egész kaput a Quadriga egy hatalmas szobor koronázza meg, ami a győzelem szimbóluma lett itt. 1989-ben omlott csak le a hírhedt fal. Pár évvel előtte kívántuk, bárcsak ne lenne ott.
A szemnek nem tudtak ellenzőt építeni, innen, keletről is láttuk a Reichstag épületét. A német parlament elhelyezésére épült. 1933-ban leégett a nagyterme, majd pár évvel később Európa 
és a világ borult lángba. Csak 1990-ben kapta vissza eredeti funkcióját, az első egyesített Bundestag itt ülésezhetett. A felújítás során Párizst követve, bár nem piramist, de egy üvegkupolát építettek hozzá. Sajnálom, hogy nem láttunk akkor az épület jövőjébe, csak a szomorú múltjába. Kis kitérőt tettünk a Bebel térre is. 1933-ban itt égettek el több tízezer könyvet. „Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is meg fognak égetni.” Heine prófétaként látott a jövőbe a múlton keresztül.
A viszonylag közelmúltból a régmúltba is elröpített Berlin. A Pergamon Múzeumban egy oroszlánnak az oroszlánnapon látnia kellett Babilon oroszlános kapuját. Azt az aranyat és sem lehet, hiába kísérli meg bárki. Az Istar kapu eredeti égetett tégla kapuja, és a hozzá vezető utca részlet elbódított. Varázslat volt átjutni a Milétoszi kapun, ami az ókori egykori város főterére vezetett. Jártunk egy ie. 12. századból fennmaradt asszír palotában.
Berlin olyan város, ahová vissza lehet vágyni. Egyre többször gondolok, vágyódom utána. Úgy érzem, ott még kell lenni dolgomnak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.