A „világosi” fegyverletételnek nagy ára volt. Görgey abban bízott, ha az oroszok előtt teszi le a fegyvert, megmenti a vezérkarát. A hadsereg előtt ellovagló fővezért a katonák még megéljenezték, akinek idegei is felmondták a szolgálatot, és zokogva borult lova nyakára. Kossuth hazaárulással vádolta. De Paszkievics csak az ő életét tudta garantálni. A vezérkarét nem. Haynau azonban úgy vélte, ha már a fővezér kicsúszott a kezéből, legalább alvezérein statuál példát.
Arad nevét hallva önkéntelenül is egyetlen eseményre gondolunk. 1849. október hatodikára, a tizenhárom vértanú kivégzésére. A szabadságharc tábornokaira, akik halálának helyét alig több mint fél évszázada sikerült fellelni. Sokáig az emlékoszlop körül keresték a hősök csontjait. A hajnali órákban a vár sáncárkában lőtték agyon négy tábornokot, majd pár órával később a többi kilencet a bitófa alá vezették. A mendemondák szerint az agyonlőtteket meztelenül lökték a kivégzés helyén ásott sírgödörbe. A valóságban felöltözve álltak a puskacsövek elé, mellükön kigombolt inggel, hogy a katonák pontosabban célozhassanak a szívükre. Az akasztottak ruháit a hóhér kapta, aki aztán sokáig használta Damjanich fehér köpenyét. Lenkey János megőrült a vár börtönében.
1131-ben is véres események színhelye volt már a vár. II. Vak Béla itt tartott országgyűlést. Amikor a király a trónon ült, előjött a királyné fiaival, és számon kérte az összegyűlteket, hogy kik, és kiknek a tanácsára vették el a király látását. Bosszút kért az elkövetőkkel szemben. A beszéd hatására felbőszült a nép, és a tanácsadókat megkötözték, megcsonkították. Hatvannyolc hitszegőt öltek meg.
A vár sokáig katonai létesítmény volt. Ott jártunkkor is. Egyes részei, bár nem hivatalosan megtekinthetők voltak. A komáromi Monostori erőd szerű várban a halál lebegett a falak fölött.
